Mit gondolt egy 16. századi tudós az asztrológiáról, és milyen érvekkel védte meg azt egy királynak írt ajánlásában? Egy 1551-ben megjelent latin nyelvű kötet különleges előszavára bukkantam, amelyben Nicolaus Pruckner nemcsak VI. Eduárd angol királyhoz fordul, hanem az asztrológia létjogosultsága mellett is érvel. Ezt a szöveget fordítottam most magyarra.
Egy 1551-es asztrológiai gyűjtemény nyomában
Nemrég egy 1551-ben, Bázelben megjelent latin nyelvű kötetre találtam, amely több korábbi asztrológiai munka gyűjteményes kiadása. A kötet középpontjában Julius Firmicus Maternus Mathesis című műve áll, mellette azonban többek között Ptolemaiosz, Hermész, Sahl, Māshā’allāh és más szerzők írásai is helyet kaptak.
A kötetet lapozgatva két szöveg különösen felkeltette a figyelmemet. Az egyik Nicolaus Pruckner VI. Eduárd angol királynak szóló ajánlása és előszava, a másik pedig Otto Brunfels asztrológiai fogalmakat összegyűjtő és meghatározó munkája.
Pruckner előszava különösen érdekesnek bizonyult. Nem egyszerű ajánlásról van szó: a szerző az asztrológia védelmében érvel, ókori szerzőket idéz, történeti példákat sorakoztat fel, és közben azt is megmutatja, hogyan tekintett saját korában erre a tudományra. Érvelésében Arisztotelész, Aratosz és Proklosz mellett római császárok és az antikvitásból ismert történetek is megjelennek.
Kíváncsi lettem, mit tartott fontosnak elmondani az asztrológiáról egy 1551-ben megjelent könyv szerkesztője egy uralkodónak, és milyen fogalmakat tartott érdemesnek összegyűjteni és meghatározni Brunfels. Ezért végül mindkét szöveget lefordítottam.
Ebben a cikkben Nicolaus Pruckner1 előszavának teljes magyar fordítását adom közre. Ahol a szöveg megértéséhez vagy egy-egy érdekes részlethez szükségesnek láttam, saját lábjegyzetekkel egészítettem ki. A könnyebb olvashatóság érdekében a fordítást saját alcímekkel tagoltam, ezek nem szerepelnek az eredeti szövegben.
Nicolaus Pruckner előszava VI. Eduárd királyhoz
A Ptolemaiosz által az ókortól ránk hagyományozott asztrológia, Eduárd király, két okból is méltán tarthat számot nagy megbecsülésre. Egyrészt azért, mert tudományának és vizsgálódásainak tárgya oly magasztos, hogy minden mástól független és szabad; másrészt azért, mert hatása még a legnagyobb jelentőségű dolgokra is kiterjed.
Ritka tudomány, kevés hozzáértő művelővel
Első része mintegy bölcsességével hatol be az ég mélyére: feltárja és megmagyarázza annak köreit és különféle mozgásait, a csillagok járását, nagyságát és távolságát, mégpedig olyan módon, hogy sem kétségnek, sem bizonytalanságnak nem hagy helyet. Ebből ismerjük a Nap és a Hold fogyatkozásait, a csillagok felkelését és lenyugvását, valamint a hét vándorló csillag belső rendjét; mindezek pedig hosszú évszázadokra előre, az idő egyes pillanataira pontosan meghatározhatók és megjelölhetők. Mivel ez a rész már alaposan feltárt és mindig mentes a tévedéstől, e tudomány mintegy legfőbb részének tekintik.
Másik részét azonban, amely rejtettebb dolgokkal foglalkozik, többnyire olyannyira becsmérlik, hogy a köznép tudatlansága miatt – jóllehet az emberek szükségleteiben és más megfontolásokból mindig rendkívül hasznos, gyakran pedig egyenesen üdvös volt, mégis alig tartják számon saját tudós művelői.
Ennek oka nem az, hogy e tudomány ismeretlen volna, vagy hogy teljesen el kellene vetni, hanem az, hogy kevesen vannak, akik megfelelően foglalkoznak vele, illetve akik megfelelően követik. Hiszen egy ritka és kevéssé ismert tudomány műveléséhez kivételes tehetségre van szükség. El kell ismerni, hogy sokan vallják magukat e tudomány művelőinek, és még többen vannak azok, akik annak csupán egyik vagy másik részét tanulták meg. E tudomány tanulmányozása során két fő hiba fordul elő.
Az első, hogy magát a tudományt nem sajátítják el kellő alapossággal, hanem mások felfedezéseire és tanításaira támaszkodva ugyanazokat adják tovább, amit másoktól kaptak, többnyire anélkül, hogy helyesen alkalmaznák vagy akár megértenék azokat. Ebből két igen súlyos hiba születik: az egyik a tudatlanság, a másik a balgaság.
Ezt azért tartottam fontosnak megemlíteni, hogy ne magát a tudományt érje a bírálat, és ne sokak hibája miatt vessék el, még akkor sem, ha akadnak művelt emberek, köztük e tudomány néhány kiváló bírálója is. Nekik röviden ezt válaszolom: nem azt állítom, hogy a tudományokat azért kellene elvetni, mert nem ismerik őket; ellenkezőleg, annál nagyobb becsben kell tartani őket, minél kevesebben képesek megfelelően elsajátítani és követni azokat. Az asztrológiának pedig éppen azért kellene még nagyobb tiszteletben állnia, mert Ptolemaiosz is csak kevesekkel osztotta meg; sőt annál csodálatra méltóbb és istenibb, minél kevesebb halandónak adatott meg.
Az égitestek hatása és az ókori tekintélyek
Ki tagadhatná, hogy az ég mozgásai és működései meghatározottak, nem pedig bizonytalanok és esetlegesek? Még ha úgy tűnik is, hogy olykor az emberekkel is történnek véletlenszerű dolgok, gyakran felismerjük ezek okait, és tudományosan is megérthetjük, miként következtek be. Ki ne látná, hogy a Hold együttállásakor az élőlények testei megtelnek és kiürülnek, megbetegszenek és megerősödnek? Hiszen maga az óceán is ennek az égitestnek az uralma alatt áll.
Ha pedig valaki tekintélyekre kíváncsi, vajon mit jelentenek a csillagok és csillagképek régi és ősi elnevezései, a Pleiaszok és a Hyaszok nevei? Miért nevezték a legrégibb költők Oriont esőt hozónak? Miért nevezték a Szíriuszt perzselőnek? Ki ne tudná, hogy amikor felkel, a Nap forróságához is hozzájárul? „Bár valamennyi közül ő ragyog a legfényesebben, baljós jelként tűnik fel, és sok lázat hoz a nyomorult halandókra.” Ennek a csillagnak rendkívül erős hatása ugyanis a földön is érezhető. Miért jegyezték fel az írók minden hónapra és az egész évre a napok időjárási viszonyait a csillagok felkelése és lenyugvása alapján?
Számomra elegendő tekintély a nagy Arisztotelész, aki még a Politikában is elismeri, hogy a Nap melegének mértéke nemcsak az emberi testeket, hanem a lelkeket is alakítja.
Vajon semmit sem jelent az, hogy Cicero Jupiter ragyogását az emberi nem számára kedvezőnek és üdvösnek nevezte? És Cicero előtt Plautus Arcturus csillagáról, annak hatásáról és következményeiről így írt: „Arcturus vagyok, valamennyi csillagkép közül a leghevesebb: felkelésemkor heves vagyok, lenyugvásomkor még hevesebb.” A rómaiaknál tehát ez a művészet nem csupán birodalmuk késői korszakában állt nagy becsben, hanem már történetük kezdetén is, amikor Görögországból és Chaldeából eljutott hozzájuk. A görögöknek ugyanis régebbi és több könyvük maradt fenn erről a tudományról. A legrégibb szerző Aratosz, aki erről így írt: „A fáradság csekély, ám nyomban ezerszeres haszna származik az előrelátásból annak, aki mindig résen van.”
A tudomány nehézsége és az égi jelzések
Mindazonáltal erre a tudományra is igaz a közmondás: „Nem mindenkinek adatik meg, hogy eljusson Korinthoszba.” Kevesen vannak, akik igazán elsajátítják. Először is azért, mert éles elmét, nagy szorgalmat és komoly tudást kíván; másodszor pedig azért, mert még mindig sok és jelentős titok rejlik benne: „Hiszen mi, emberek még nem ismerünk mindent Zeusztól; sok minden továbbra is rejtve marad.”
Sok mindent felfedeztek ugyan, ám ha ezeket nem megfelelően alkalmazzák, súlyos tévedésekhez vezetnek. Proklosz Platón kiváló magyarázója és a természettudományok jeles művelője volt. Nagyon helyesen írja, hogy: „Az Oroszlán szívében fekvő fényes csillagot arról a helyről, ahol található, Oroszlán Szívének nevezik; egyesek pedig Basiliskosnak hívják, mert úgy tartják, hogy akik e helyhez kapcsolódva születnek, királyi születésűek.”
Mindez igaz. Azon a helyen ugyanis van egy csillag, amelyet a Cor Leonisnak és Basilicusnak, mintegy Regulusnak2 neveznek; és úgy tűnik, királyi születésűek azok, akiknek a születése e csillag felkelésével esik egybe. Hiszen, ahogyan ő írja: „A csillagok az emberek számára az elrendelt dolgokat jelzik.” Mivel azonban úgy látszik, hogy nem mindenki születik ilyen szerencsével, nem állapítható meg, kik azok, csak éleslátó és művelt emberek számára, akik képesek megfigyelni az időpontokat, hozzáértően megkülönböztetni az ég területeit és a tizenkét házat, figyelembe venni a többi égitest állását is, és ezekkel hozzáértően összevetni azt, akiről ítéletet fognak alkotni; erre a régiek közül sokan képesek voltak.
Példák az asztrológiai előrejelzésekre
De mivel erről a tárgyról a jelen alkalomhoz képest már eleget szóltunk, ideje rátérnünk a példákra. Ha ezek közül néhányat bemutatunk, bebizonyítjuk, hogy ez valóban mesterség, hogy voltak művelői, és később azt is, hogy elsajátítható.
Valerius Maximus, a körültekintő történetíró beszámol arról, hogy Aiszkhülosznak, miután az asztrológusok3 azt jósolták, hogy egy felülről érkező csapás következtében fog meghalni, el kellett hagynia a várost. Egy nyílt helyen tartózkodott, amikor egy sas, amely egy teknőst ejtett rá, annak csapásával megölte; így igaznak bizonyult az, amit megjövendöltek.
Melyik római császárnak volt Augustusénál szerencsésebb sorsa? Ezüstpénzein a Bak szerepelt, önmagának, csillagának és sorsának jelképeként; ezt a sorsot Theogenész előre megjövendölte. Theogenész, miután megismerte Augustus születési ábráját, hódolt előtte. Augustus pedig saját pénzérméjével igazolta Theogenész előrelátását: jóslatától indíttatva ugyanis a Bak jelével látta el pénzérméjét.
A káldeusok megjövendölték Agrippinának, Nero anyjának, hogy fia császár lesz, de anyját meg fogja ölni. Ő így felelt: „Öljön meg, csak uralkodjék.” Valóban uralkodott, és megölte az anyját.
Vespasianus olyannyira bízott ebben a mesterségben, hogy az ellene irányuló állandó összeesküvések közepette is ki merte jelenteni: vagy a fiai követik majd őt a császári hatalomban, vagy senki.
A káldeusok már gyermekkorában megjövendölték Domitianusnak halála napját és óráját, valamint azt is, milyen módon fog meghalni. E jóslatra emlékezve, amikor Ascletarion asztrológust főbenjáró bűnnel vádolták, Domitianus, hogy próbára tegye a tudományát, megkérdezte tőle, tudja-e, milyen módon fog ő maga meghalni. Ascletarion azt felelte, hogy rövidesen kutyák fogják széttépni. Domitianus, hogy hamisnak bizonyítsa az asztrológiai jóslást, azonnal megölette, és megparancsolta, hogy holttestét a lehető leggondosabban temessék el. Ám váratlanul vihar támadt, félbeszakította a temetést, a megperzselt holttestet pedig kutyák tépték szét.
Hadrianus császár, aki igen jártas volt ebben a mesterségben és tudományban, évről évre előre feljegyezte magának, mi fog történni az egyes napokon. Nagybátyja4, Aelius Hadrianus e mesterség alapján megjósolta neki, hogy császár lesz; ugyanezt még uralkodása előtt egy másik asztrológustól is megtudta. Az is ismeretes, hogy Verusról gyakran mondta: „A végzet csak megmutatja őt a földnek, de nem engedi, hogy tovább éljen.”5
Pruckner saját kora és Firmicus védelme
Sok példát hozhatnék a saját korunkból, sőt olyanokat is, amelyeket magam jósoltam meg fejedelmi személyeknek, ha mindkettő nem volna visszatetsző. Az ókor példái azonban már mentesek az efféle ellenszenvtől.
Ha nem volna más példa, mint a mágusoké, akik Keleten meglátták Krisztus csillagát, már ez is komoly bizonyíték volna arra, hogy a csillagok nagy dolgokat jeleznek előre az emberek számára, akár örökös mozgásuk, akár valamely isteni elrendelés folytán, amely nem mindenki, hanem csak bizonyos emberek előtt ismert.6
Ezeket kívántam előrebocsátani neked, Edward király, Julius Maternus Firmicusnak7, e mesterség régi, szabatos és elismert, most pedig kijavított szövegben közreadott szerzőjének védelmében, valamint magának e mesterségnek a védelmében, az ellene felhozott számtalan rágalommal szemben.
A mesterségek és erények megítéséséről
Ilyen rágalom az is, hogy Tiberius Caesar kiűzte az asztrológusokat a városból – mintha bizony ugyanez nem történt volna meg a retorika tanítóival is ugyanitt, Rómában. Platón kizárta a költőket a maga államából. Vajon ettől maga a költészet is ártalmas volna, még ha sok rossz költő akad is? Igaz, Platón ítéletének igen nagy súlya van. De senki sem járult hozzá jobban Szókratész halálához, mint Arisztophanész költő. Ezért elfogadom, hogy Platón gyűlölte Arisztophanészt; azt azonban, hogy még a jó költőket is gyűlölte, nem helyeslem.
A mesterségeket és az erényeket önmagukban kell megítélni, nem a kimenetel vagy az emberek hitványsága alapján. Különben a prófétákat és az apostolokat is ki kellene űzni az államokból, hiszen valamennyiüket vagy megölték, vagy rosszul bántak velük. Sőt, ebben a két esztendőben számos jó evangéliumi prédikátort űztek el a városokból. Vajon ezért nem igaz az Evangélium, vagy ezért volnának ők rosszak? Ez a jóság próbája: sajátjaiktól elűzetni, idegenektől meghívást kapni; életükben szenvedni, haláluk után pedig dicséretben részesülni.
Pruckner szavai VI. Eduárdhoz
Sőt, király, a te kibontakozó erényedet is komoly támadások érik e királyság újjászülető vallásával együtt. Vajon ezért nem vagy méltó arra, hogy uralkodj?
Háborogjanak csak a bűnök, ahogy akarnak! Erényed – amint azt minden jó ember reméli, és bízik is benne –, vagyis az erényre, vallásosságra és jóságra való veleszületett hajlamod, növekedni fog és királyi nagysággá teljesedik ki: a királyság gyarapodására, a vallás megszilárdulására, a békére, a nyugalomra és a nép jólétére.
Isten veled.
Strasbourgban, január 28-án,
Krisztus születésének
1551. évében.
Forrás: Wikimedia Commons / WILLIAM SCROTS (1537-1553) / KÖZkIncs / A kép nincs módosítva.
Lábjegyzetek:
- Nicolaus Pruckner (1488–1557), más névalakokban Nikolaus Prugner vagy Prückner, német teológus, matematikus, csillagász és asztrológus volt. Ágoston-rendi szerzetesként kezdte pályáját, később a reformációhoz csatlakozott és prédikátorként működött. Életének későbbi szakaszában egyre inkább csillagászati és asztrológiai munkássága került előtérbe. Számos születési képletet és asztrológiai ítéletet tartalmazó kéziratos gyűjteménye is fennmaradt. ↩︎
- A Cor Leonis („Oroszlán Szíve”) és a Basiliscus („királyocska”, „kis király”) egyaránt a Regulus hagyományos elnevezései. Pruckner tehát itt nem két különböző csillagról beszél. ↩︎
- A latin mathematicus ebben a történeti kontextusban asztrológust jelent. Pruckner ugyanezzel a megnevezéssel illeti később Ascletariót is, akinek asztrológiai jóslatát ismerteti. ↩︎
- Pruckner itt Aelius Hadrianust Hadrianus nagybátyjának (patruus) nevezi. A történet forrásául szolgáló Historia Augusta azonban patruus magnus-ként, vagyis dédnagybátyjaként említi. ↩︎
- A két sor Vergilius Aeneisének VI. könyvéből (869–870) származik, ahol eredetileg a fiatalon elhunyt Marcus Claudius Marcellusra vonatkozik. Pruckner itt a Historia Augusta Aelius-életrajzát követi, amely szerint Hadrianus ismerte kijelölt örököse, Aelius Verus születési képletét, és gyakran idézte róla e sorokat. Aelius Verus még Hadrianus életében meghalt, így nem léphetett a császári trónra. ↩︎
- Pruckner külön hangsúlyozza, hogy az égi jelzések nemcsak a mindenkit érintő dolgokra, hanem az egyes embereket érintő eseményekre is vonatkozhatnak (non solum quae ad omnes, sed etiam quae ad singulos pertinent). Ezt az érvelést szemléltetik az itt felsorolt személyes példák is. ↩︎
- Az előszó közvetlenül Firmicus Maternus művének kiadását ajánlja VI. Eduárdnak. Pruckner Firmicust veteri, puro, probato szerzőnek nevezi, vagyis e mesterség régi, szabatos és elismert szerzőjeként méltatja. Az 1551-es kötet Firmicus nyolc könyve mellett számos más asztrológiai művet is tartalmaz, az ajánlás középpontjában azonban Firmicus és művének Pruckner által javított kiadása áll. ↩︎
Gulyás Kristóf
2026. augusztus 31.
Facebook oldalam elérhetősége: Gulyás Kristóf asztrológus
Forrás: Nicolaus Pruckner VI. Eduárd angol királyhoz írt ajánlása és előszava, Julius Firmicus Maternus Astronomicon libri VIII. című művének Pruckner által javított kiadásában. Bázel, Johannes Hervagius, 1551. április.
Borítókép: VI. Eduárd király, 1546., Wiliam Scrots alkotása (közkincs), Wikimedia Commons
Magyar fordítás: Gulyás Kristóf.
