Miért tartották veszélyesnek a 63. életévet? A klimaktérikus évek története

Egy különös szó egy 1551-es asztrológiai kötetben

Nemrég egy 1551-ben, Bázelben megjelent latin nyelvű asztrológiai gyűjteményről írtam Az asztrológia védelmében című cikkemben. A kötet szerkesztője, Nicolaus Pruckner több korábbi szerző munkáját adta közre, köztük Julius Firmicus Maternus Mathesis című művét, a kiadványt pedig VI. Eduárd angol királynak ajánlotta. Előszavában ókori tekintélyekre és történeti példákra hivatkozva érvelt az asztrológia jelentősége mellett.

Pruckner különösen nagyra becsülte a Kr. u. 4. században élt Firmicus Maternust, akit a régi asztrológiai tudás elismert képviselőjeként méltatott. Nem véletlen, hogy kutatásunk során később az ő művéhez is visszatérünk.

A gyűjteményben Otto Brunfels asztrológiai fogalomtára is helyet kapott. Rövid szócikkei között ma is ismerős kifejezéseket és olyan elnevezéseket egyaránt találunk, amelyek időközben szinte teljesen kikoptak a használatból.

A fogalmak között olvasva egy különös elnevezésre bukkantam: Androdas. Brunfels ezzel a kifejezéssel a 63. életévet jelöli, amelyet valamely rejtett okból az emberi élet veszélyes, kritikus időszakának tartottak.

A szócikk közelében más, hasonlóan érdekes kifejezések is szerepelnek, mint a hebdomatikus és enneatikus évek. Brunfels ezekkel a hetedik és kilencedik évekre utal, amelyeket ugyancsak kedvezőtlennek tekintettek. Így nem csupán egyetlen életév, hanem bizonyos időközönként visszatérő, veszélyesnek tartott évek egész sora rajzolódott ki előttem.

Miért éppen a hetedik és a kilencedik évhez kapcsoltak ilyen félelmeket? És miként kerülhetett e két szám mellé a 63. életév?

Ezekre a kérdésekre keresve a választ előbb ókori görög és római szerzőkhöz, később reneszánsz és kora újkori forrásokhoz jutottam el. A történet messze túlnyúlt az 1551-es kötet lapjain: a veszélyesnek tartott életévek gondolata évszázadokon keresztül újra és újra felbukkant.

A számok és az emberi élet rendje

A Brunfelsnél felbukkanó számok jelentősége csak akkor érthető meg igazán, ha előbb megismerjük azt a gondolkodást, amely a természet és az emberi élet jelenségeiben számszerű rendet keresett.

Amikor a számokban keresték a világ rendjét

Vajon mi köze lehet egy megpendített húr hangjának a csillagos égbolt rendjéhez?

A püthagoreusok úgy gondolták, hogy mindkettő mögött ugyanaz az alapelv keresendő: a számok és az arányok által kifejezhető harmónia.

Szamoszi Püthagorasz a Kr. e. 6. században élt. Később Krotónban, egy dél-itáliai görög városban szerveződött köré tanítványi közösség. Nevét ma elsősorban a róla elnevezett háromszögtételről ismerjük, követői azonban a számokban nem pusztán a számolás eszközét látták: úgy vélték, hogy a világ szerkezetének és rendjének megértéséhez is elvezethetnek. Püthagorasztól nem ismerünk hiteles írott művet, tanításairól pedig főként későbbi beszámolókból tudunk. Ezért nem mindig dönthető el, mely tanok származtak tőle, és melyeket fogalmazták meg követői.

Az egyik legszemléletesebb példa a zene. Ha egy kifeszített húr rezgő hosszát változatlan feszesség mellett megfelezzük, egy oktávval magasabb hangot kapunk. Kétharmados hosszúságnál kvint, háromnegyedesnél kvart szólal meg. A hangközöket tehát egyszerű számarányok írják le: 2:1, 3:2 és 4:3. A püthagoreusok számára ez a felismerés különös jelentőséggel bírt: a füllel érzékelhető összhang mögött számszerű rend húzódott meg.

És hogyan kapcsolódik mindehhez az égbolt? A zenei hangközök arányaiban nem csupán egy hangszer működésének sajátosságát látták, hanem a világ egészére érvényes rend egyik megnyilvánulását. A harmónia, vagyis az összhang fogalma így kozmikus jelentést is kapott. Az égi szférák zenéjének képe – amellyel később Platónnál is találkozunk – éppen ezt fejezte ki: ahogyan a zenei hangközök, úgy az égitestek mozgása is a világot átható harmónia része.

Ezt az egységre törekvő szemléletet emeli ki Arthur Koestler is: a püthagoreus tanításban a matematika, a zene, az orvoslás, a kozmológia, valamint az emberi testre és lélekre vonatkozó elképzelések nem különálló területek voltak, hanem egy közös világrend részei.

A számokat pontokból kirakott alakzatokként is megjelenítették. Négy sorba rendezett pontokból háromszöget formáltak: az első sorban egy, a másodikban kettő, a harmadikban három, a negyedikben négy pont állt. Összegük tíz (1 + 2 + 3 + 4 = 10). Ez a tetraktüsz, amelyben az alapvető zenei hangközök arányai is felismerhetők, a teljesség és a harmónia fontos jelképe lett.

Az egyes számokhoz jelképes jelentéseket is kapcsoltak. A szám így egyszerre jelentett mérhető mennyiséget, arányt és a világ rendjének kifejeződését. A püthagoreus Philolaosz egy fennmaradt töredékében így fogalmaz: „Minden megismerhető dolognak van száma.”

Mai tudományos szemmel megkülönböztetjük a matematikailag igazolható összefüggéseket a számokhoz fűzött filozófiai és jelképes elképzelésektől. A püthagoreus gondolkodásban azonban ezek összetartoztak: a megpendített húr hangjában és az égitestek mozgásában ugyanannak a rendnek a megnyilvánulását keresték. A számok jelentősége így az emberi élet felosztásáról szóló elképzelésekhez is elvezet bennünket.

Az emberi élet szakaszai

Az emberi életet ugyancsak igyekeztek meghatározott szakaszokra osztani. Az egyik legismertebb felosztás Szolón, a Kr. e. 6. században élt athéni törvényhozó és költő nevéhez fűződik. Egy fennmaradt költeményében az emberi életet tíz, egyenként hétéves időszakra bontotta. Ezekhez különböző testi és szellemi változásokat társított: a gyermekkor fejlődésétől a felnőttkor kiteljesedésén át az öregedésig.

A hetes szám az orvosi hagyományban is megjelent. A Hippokratész nevéhez kapcsolódó írások között olyan művet is találunk, amely az emberi életet hét különböző korszakra osztja, és ezek határait a hetes szám többszöröseihez kapcsolja. A felosztás tehát a hetes számra épül, de az egyes életszakaszok nem feltétlenül egyforma hosszúak: míg egyesek hét évig tartanak, mások tizennégy vagy akár huszonegy évet is felölelhetnek.

A különböző szerzők azonban nem mindenben értettek egyet. Az élet szakaszait eltérően határozták meg, és abban sem volt egységes álláspont, hogy mely életéveknek tulajdonítsanak különösebb jelentőséget.

Az élet szakaszokra osztásához idővel egy másik elképzelés társult: bizonyos fordulópontokat már nemcsak a változások, hanem a feltételezett veszélyek miatt is számon tartottak. A most következő ókori forrásokban már nem pusztán az életkorok rendje, hanem a kritikusnak tartott évek kérdése kerül előtérbe.

A kritikus életévek nyomában: miért éppen a 63.?

Az ókori római szerzőknél a hétéves felosztások mellett egy nyugtalanítóbb elképzeléssel is találkozunk: bizonyos életévek veszélyesebbnek számítottak másoknál. Ezeket nevezték klimaktérikus, vagyis kritikusnak tartott életéveknek.

Augustus császár és a félelmetes 63. életév

A Kr. u. 2. században élt római író, Aulus Gellius Noctes Atticae (Attikai éjszakák) című művében arról számol be, hogy sokan már hosszú ideje megfigyelni vélték: az idősebbek számára a 63. életév valamilyen veszéllyel vagy szerencsétlenséggel járhat. Ez jelenthetett súlyos testi betegséget, az élet elvesztését vagy akár lelki szenvedést is. Az ilyen, különösen veszélyesnek tartott életévet nevezték klimaktérikus évnek.

Gellius a folytatásban elmeséli, hogy Augustus, a Római Birodalom első császára (Kr. e. 63 – Kr. u. 14) leveleit olvasták, és az egyikben éppen a 63. életévre vonatkozó megjegyzést találtak. A levél így szólt:

„Október kalendája előtt kilenc nappal.

Üdvözöllek, Gaiusom, legkedvesebb kis csacsikám! Istenemre mondom, mindig hiányzol, amikor távol vagy tőlem. De különösen az olyan napokon, mint a mai, szemeim az én Gaiusomat keresik, aki – remélem – bárhol is volt ma, örömmel és jó egészségben ünnepelte meg a hatvannegyedik születésnapomat. Mert amint látod, túljutottunk a hatvanharmadik életéven, amely minden idős ember számára közös klimaktérikus életév. Az istenekhez pedig azért könyörgöm, hogy bármennyi időm maradt is hátra, azt mindnyájunk épségben, az állam lehető legboldogabb állapotában tölthessem el, miközben ti derekasan helytálltok, és átveszitek a helyemet.”

Augustus levele arról tanúskodik, hogy a 63. életév veszélyességéről szóló elképzelés már a császár korában ismert volt. Nem bizonyítja az életév tényleges veszélyességét, arra viszont jó forrás, hogy az uralkodó jelentőséget tulajdonított annak, hogy túljutott rajta. A régi születésnapi szóhasználat miatt a levélben a „hatvannegyedik születésnap” és a „hatvanharmadik életév” együtt szerepel; a 63. életév betöltéséről van szó.

A császári levél azonban még nem magyarázza meg, miért éppen ez a szám vált ilyen jelentőssé. Ehhez a római szerzők életkorokról és számokról szóló fejtegetéseit kell közelebbről megvizsgálnunk.

Censorinus és az emberi élet hétéves szakaszai

Erre a kérdésre Censorinus Kr. u. 3. században keletkezett De die natali (A születésnap) című művében találunk további magyarázatot. A szerző először az emberi élet különböző felosztásait ismerteti. Beszámol arról, hogy Varro – teljes nevén Marcus Terentius Varro (Kr. e. 116–27), római tudós és író – öt életszakaszt különböztetett meg, amelyek közül az első négy egyenként tizenöt évig tartott. Ezt követően Hippokratész hét életszakaszáról, majd Szolón tíz, egyenként hétéves életszakaszáról ír, amelyekkel korábban már mi is találkoztunk.

Censorinus így írt Szolón életszakaszairól:

„Szolón ugyanis azt mondja, hogy az első hétéves szakaszban az ember kihullatja a fogait, a másodikban megjelenik a szeméremszőrzete, a harmadikban kinő a szakálla, a negyedikben kibontakozik az ereje, az ötödikben eléri az utódnemzéshez szükséges érettséget, a hatodikban mérsékli a vágyait, a hetedikben kiteljesedik az ítélőképessége és a beszédkészsége, a nyolcadikban mindez változatlan marad – egyesek szerint ekkor kezd a szem elfehéredni –, a kilencedikben minden gyengébbé válik, a tizedikben pedig az ember megérik a halálra.”

Censorinus további elképzeléseket is bemutat. A peripatetikus Sztaszeasz például tizenkét hétéves szakaszban, vagyis nyolcvannégy évben határozta meg az emberi élet teljes időtartamát. Varro közvetítésével pedig az etruszkok sorskönyveiről is beszámol, amelyek ugyancsak tizenkét hétéves szakaszra osztották az ember életét.

Különösen érdekesnek találtam azt a részletet, amely szerint az etruszkok sorskönyvei úgy tartották, hogy az emberek vallási szertartásokkal, a végzet elhárításáért könyörögve hetvenéves korukig meghosszabbíthatják életüket. A hetvenedik évtől azonban ezt már nem volt szabad kérniük, és az istenektől sem lehetett kieszközölniük. A nyolcvannégy éves kort meghaladó emberekről pedig úgy vélték, hogy elveszítik értelmüket, és többé nem történnek velük kapcsolatban csodajelek.

A sokféle felosztás közül Censorinus leginkább a hétéves szakaszokra épülő rendszereket érezte a természet rendjéhez közel állónak. Úgy vélte, hogy az ember életében hozzávetőleg hétévenként figyelhetők meg jelentősebb változások.

A szerző ezután fontos párhuzamot von a betegségek kritikus napjai és az emberi élet veszélyesnek tartott évei között. Beszámolója szerint az orvosok a betegségek lefolyásában a hetedik napokat különösen gyanúsnak tartották, ezért kritikus napoknak nevezték őket. Ehhez hasonlóan az ember életében is minden hetedik évet veszélyesnek, mintegy kritikusnak tekintettek.

A 49., 63. és 81. életév különleges jelentősége

A klimaktérikus évek közül azonban nem mindegyiket tartották egyformán veszélyesnek. Censorinus beszámolója szerint a születési képletekkel foglalkozó asztrológusok úgy vélték, hogy bizonyos életévek nehezebbek másoknál, és különösen nagy figyelmet érdemelnek.

Egyesek azokat az éveket emelték ki, amelyek három hétéves időszak többszöröseiből adódnak. Így különösen veszélyesnek tartották a 21., a 42., a 63. és a 84. életévet. Ez utóbbi szám már korábban is felbukkant a különböző életkori felosztások között, hiszen Sztaszeasz éppen nyolcvannégy évben határozta meg az emberi élet teljes időtartamát.

Mások viszont úgy gondolták, hogy valamennyi klimaktérikus év közül a 49. a legveszélyesebb. Ez hét hétéves időszakból áll, vagyis a hetes szám négyzete. Censorinus szerint ehhez a véleményhez hajlott a többség is, mivel a négyzetszámokat különösen nagy erejűnek tartották.

A szerző ezután Platónra hivatkozik, aki szerint az emberi élet a kilences szám négyzetével, vagyis a 81. életévvel teljesedik be. Voltak olyanok is, akik mindkét számot, a 49-et és a 81-et egyaránt elfogadták, de eltérő jelentőséget tulajdonítottak nekik. Úgy vélték, hogy a 49. életév az éjszakai, a 81. pedig a nappali születések esetében teljesedik be. Ez már kifejezetten asztrológiai megközelítés, hiszen az életkor megítélését a születés napszakával kapcsolták össze.

Censorinus azonban egy másik magyarázatot is ismertet, amelyben a hetes és a kilences szám különböző jelentést kapott. Eszerint a hetes szám a testhez, a kilences pedig a lélekhez tartozott. A hetest a testi gyógyítással és Apollónnal hozták összefüggésbe, míg a kilencest a Múzsákhoz kapcsolták, mivel úgy vélték, hogy a zene képes enyhíteni és gyógyítani a lélek szenvedéseit.

Ebből a megkülönböztetésből következett, hogy a 49. életévet az első, a 81. életévet pedig az utolsó klimaktérikus évnek tekintették. A kettő között azonban ott találjuk a 63. életévet, amely mindkét számhoz kapcsolódik, hiszen kilenc hétéves vagy hét kilencéves időszakból áll.

63 = 7 × 9

Éppen ezért egyesek a 63. életévet tartották valamennyi közül a legveszélyesebbnek. Úgy gondolták, hogy mivel a hetes szám a testhez, a kilences pedig a lélekhez tartozik, a kettő szorzataként létrejövő 63. életév mindkettőre hatással van.

Censorinus ezzel szemben a 49. és a 81. életévnek tulajdonított nagyobb erőt: ezek a testhez rendelt hetes, illetve a lélekhez kapcsolt kilences szám négyzetei. A 63 mindkét számot tartalmazza, de egyiknek sem a négyzete. Ebből arra következtetett, hogy a 63. életév egyik vonatkozásban sem lehet olyan jelentős, mint a másik kettő.

„Bár egyesek ezt tartják a legveszélyesebbnek, mivel a testre és a lélekre egyaránt vonatkozik, én mégis a többinél gyengébbnek ítélem.”

Érvelését azzal is alátámasztotta, hogy nem sok olyan híres embert talált, akinek életét éppen a 63. életéve zárta le. Közöttük említi Arisztotelészt, a görög filozófust, akiről azonban megjegyzi, hogy gyenge gyomra és beteges teste miatt inkább azon kell csodálkoznunk, hogy hatvanhárom évig életben maradt, mint azon, hogy nem élt tovább.

A vita tehát már az ókorban sem arról folyt csupán, hogy veszélyesek-e bizonyos életévek: abban sem volt egyetértés, mely számokból és milyen szabályok szerint kellene levezetni a legkritikusabb fordulópontokat.

A hetes szám a természetben – Marcus Terentius Varro

A hetes szám iránti érdeklődésről Aulus Gellius egy másik fejezetében is olvashatunk. Itt Marcus Terentius Varro Hebdomades vel de imaginibus (Hetes csoportok, avagy A képmásokról) című művét idézi. Varro a természetben, az égbolt jelenségeiben és az emberi életben kereste a hetes szám feltételezett rendjének nyomait. Néhány példája különösen jól megvilágítja, hogyan gondolkodtak erről az ókorban.

Varro szerint a hetes szám jelentősége még az állatövben is megmutatkozik. A téli napfordulótól számított hetedik állatövi jegyben következik be a nyári napforduló, a nyári napfordulótól számított hetedikben pedig a téli. Ugyanez érvényes a napéjegyenlőségekre is: az egyik napéjegyenlőség jegyétől számított hetedik jegyben következik be a másik.

A Hold mozgásában ugyancsak felfedezni vélte a hetes szám szerepét. A szamoszi Arisztidészre hivatkozva azt állította, hogy a Hold huszonnyolc teljes nap alatt járja be pályáját, és a huszonnyolcadik napon visszatér oda, ahonnan elindult. Ez pedig éppen négy hétnapos időszaknak felel meg.

Varro az emberi fejlődés legkorábbi szakaszában is felfedezni vélte ugyanezt a rendet. Úgy tartotta, hogy a fogantatást követő első hét napban a nemzőmag összeáll, a negyedik héten a fej és a gerinc kezd kialakulni, a hetedik hét környékén pedig már formát ölt az emberi test. A születés idejét szintén a hetes számhoz kapcsolta: szerinte a hetedik hónap előtt nem születhet egészséges gyermek, a teljes időre születők pedig a negyvenedik hét kezdetén jönnek világra. Ezek az ókori elképzelések természetesen nem a magzati fejlődés mai orvostudományi leírását adják.

A hetes szám jelentőségét a gyermek fejlődésében is felismerni vélte. A fogak az első hét hónapban kezdenek megjelenni, a hetedik életévben kihullanak, a zápfogak pedig körülbelül tizennégy éves korban nőnek ki. Még az emberi test legnagyobb magasságát is hét lábban határozta meg.

A hetes szám a betegségek lefolyásában is fontosnak számított. Gellius szerint az orvosok különösen a hetedik, tizennegyedik és huszonegyedik napot tekintették olyan fordulópontnak, amelyen a betegség kedvező vagy kedvezőtlen irányt vehet.

E ponton az orvosi asztrológia későbbi gyakorlatával is párhuzam kínálkozik. A decumbiture, vagyis a betegség kezdetére felállított horoszkóp értelmezésében a Hold helyzetének is jelentőséget tulajdonítottak: megközelítőleg hét nap után kvadrátot, tizennégy nap után oppozíciót, huszonegy nap után ismét kvadrátot alkot a kiinduló helyzetével. A kétféle felosztás hasonlósága figyelemre méltó, de nem bizonyítja, hogy Varro már ezt az asztrológiai eljárást tartotta szem előtt.

Gellius azonban nem minden példát fogadott egyforma lelkesedéssel. Bár elismerte, hogy Varro alaposan tárgyalta a hetes szám jelentőségét, néhány felsorolását meglehetősen jelentéktelennek tartotta. Ilyen volt például a világ hét csodája, a hét bölcs, a cirkuszi versenyek hét köre vagy a Théba ellen vonuló hét vezér említése.

Varro példái megmutatják, milyen sokféle jelenségben keresték az ókorban a hetes szám érvényesülését. Gellius ugyanakkor arra is figyelmeztet, hogy a felsorolt párhuzamok nem egyformán meggyőzőek. A korabeli értelmezés és a tényleges természeti összefüggés között ezért itt is különbséget kell tennünk.

A 63. életév az asztrológiai gyakorlatban – Firmicus Maternus

Az élettartam meghatározása mint kiindulópont

A kutatás ezzel visszaér az 1551-es bázeli gyűjteményhez: ebben jelent meg Pruckner szerkesztésében Firmicus Maternus Mathesis című műve, ugyanott pedig Brunfels szójegyzéke, amelynek Androdas szava elindította a vizsgálódást. Firmicus IV. könyvének 20. fejezete azt is megmutatja, miként illesztették a kritikus életévek tanát a horoszkópból végzett számítások közé.

Firmicus a születési képlet alapján próbálta meghatározni az ember várható élettartamát. Vizsgálta többek között a Nap, a Hold és az Aszcendens helyzetét, majd az időúr, vagyis a kronokrátor szerepét. Ebből az asztrológiai számítási rendszerből jutott el a veszélyesnek tartott időszakokhoz. A 63. életév tehát nála nem elszigetelt babonaként, hanem egy összetettebb értelmezési eljárás részeként jelent meg.

A 63. életév és az androclas elnevezés

Firmicus a klimaktérikus időszakok tárgyalásakor külön is felhívja a figyelmet a hetes és kilences évek ismétlődő veszélyeire:

„A többi klimaktérikus időszakon kívül azonban a hetes és kilences évek is, amelyek az egész élet folyamán többszörösen ismétlődnek, valamiféle természetes és rejtett okból mindig különféle veszélyes helyzeteknek teszik ki az embert.”

A hetes és kilences szám összekapcsolásával korábban már Censorinusnál is találkoztunk, aki azonban a 49. és a 81. életévet jelentősebbnek tartotta a 63.-nál. Firmicus ezzel szemben éppen a két szám együttes hatásával magyarázza a 63. életév különleges veszélyességét:

„Ezért a 63. évet, mivel mindkét szám szorzata egyaránt ezt az évet adja, androclasnak nevezték. Kilencszer hét év ugyanis 63 évet tesz ki, és ugyanígy hétszer kilenc év is 63 évet eredményez.”

A gondolatmenet szerint a hetes és a kilences számhoz külön-külön rendelt veszélyek a 63. életévben összeadódnak. Firmicus ezzel a számarányokból levezetett, jelképes érveléssel magyarázta a kritikusnak tartott esztendő különleges hírét.

Firmicus végül az elnevezés eredetére is magyarázatot ad. Beszámolója szerint az egyiptomiak azért nevezték ezt az életévet androclasnak, mert az megtöri és meggyengíti a férfiember egész erejét.

A Brunfels szójegyzékében szereplő Androdas és a Firmicusnál olvasható androclas alak között tehát eltérés látható. A két szóalak kapcsolatát a források alapján lehet vizsgálni, de egyszerű másolási hibának nevezni a fennmaradt kéziratok és régi kiadások alaposabb összevetése nélkül nem volna indokolt.

A kritikus életévek nem jelentettek feltétlen végzetet

Firmicus ugyanakkor nem állította, hogy minden klimaktérikus életév szükségszerűen szerencsétlenséget vagy halált hoz. Az adott időszak megítéléséhez szerinte a teljes születési képletet kellett figyelembe venni.

A szerző szerint ezekben az időszakokban különösen fontos volt megvizsgálni, hogy a jótevő planéták milyen fényszögekkel tekintenek a Holdra, az időszakok urára és a születési képlet urára. Ha ugyanis a Jupiter és a Vénusz kedvező helyzetben álltak, és megfelelő fényszögekkel kapcsolódtak ezekhez a tényezőkhöz, akkor enyhíthették a fenyegető veszélyeket, és megóvhatták az embert azok következményeitől.

Más szóval: a kritikus életév Firmicus rendszerében figyelmeztető időszaknak számított, nem megváltoztathatatlan ítéletnek.

Milyen veszélyekről beszél Firmicus?

Firmicus a feltételezett veszélyeket sem korlátozta betegségre és halálra. A vádaskodások, a cselszövések, az utazás közbeni szerencsétlenségek és az anyagi veszteségek ugyanúgy szerepeltek a felsorolásában, mint a testi gyengeség és a különféle betegségek.

Ebben kapcsolódik Aulus Gellius korábban ismertetett szövegéhez: a klimaktérikus évekhez fűzött félelmek az emberi élet számos területére kiterjedhettek.

A további megítélésnél Firmicus a veszélyt jelző bolygó jegyét, terminusát és fényszögeit is figyelembe vette. Az általa leírt rendszerben a kedvező kapcsolatok mérsékelhették, a kedvezőtlenek súlyosbíthatták az előre jelzett nehézségeket.

A kritikus időszakok számítása Vettius Valensnél

A hetes és kilences számokból kiinduló eljárásokkal Vettius Valens Anthologiae című művében is találkozunk, de nála másfajta számítás kerül előtérbe. A III. könyv 11. fejezetében a Szíriusz felkelése és a születés napja közötti időből kiindulva határoz meg kritikus pontokat. Ezután hétnapos és kilencnapos időszakokat is vizsgál, figyelembe véve az állatövi jegyeket és a bolygók fényszögeit. A módszer nem egyszerűen a 63. születésnap kiemelésére szolgál, hanem az élet során jelentkező, rövidebb kritikus időszakok megállapítását célozza.

Valens példája fontos különbségre figyelmeztet: a hetes és kilences szám jelentősége nem jelentett egységes asztrológiai módszert. Az egyes szerzők olykor ugyanazokat a számokat egészen eltérő időszámítási eljárásokban használták.

A 63. életévtől való félelem továbbélése és kritikája

Petrarca két levele: félelem, kétely és megkönnyebbülés

Augustus és Gellius után több mint ezerháromszáz évvel a 63. életév ismét egy személyes levél középpontjába került. Francesco Petrarca (1304–1374), az itáliai humanizmus kiemelkedő alakja 1366. július 20-án, hatvankettedik születésnapján lépett be élete hatvanharmadik esztendejébe. Ekkor írt barátjának, Giovanni Boccacciónak; egy évvel később pedig újabb levélben tért vissza ugyanahhoz a témához. Mindkét írás fennmaradt az időskori leveleit összegyűjtő Res seniles VIII. könyvében (1. és 8. levél).

A levél középpontjában álló régi vélekedést Petrarca a következőképpen foglalta össze:

„Azt mondják ugyanis, hogy hosszú megfigyelés alapján megállapították: a hatvanharmadik életév rendkívül veszélyes az emberi nem számára, akár valamilyen súlyos szerencsétlenség, akár halál, akár testi vagy lelki betegség miatt.”

Petrarca pontosan ismerte a régi tanítás forrásait. Megnevezte Aulus Gelliust, Censorinust és Firmicus Maternust – éppen azokat a szerzőket, akikkel az előző fejezetekben találkoztunk. Felidézte a 7 és a 9 szorzatának baljós magyarázatát, az androclas elnevezést, és a veszélyek hosszú sorát: a testi bajokat, a halált, valamint a lelki szenvedést, amelyet a többi csapásnál is súlyosabbnak tartott. A hagyomány tehát nem valamilyen homályos középkori szóbeszédként jutott el hozzá: Petrarca olvasta és mérlegelte az ókori forrásokat.

Az asztrológiával szemben ugyanakkor határozott fenntartásai voltak. Leírta, hogy egy ismert asztrológus korábban részletesen érdeklődött születése körülményeiről, mert meg akarta ítélni élete további eseményeit és halálát. Petrarca végül válaszolt neki, de saját szavaival nem azért, mert hitt volna a jóslatban. Úgy vélte, sorsa nem az asztrológusok könyveiben és nem a csillagokban van megírva, hanem Isten kezében. A 63. életév számokból levezetett veszélyét is elutasította:

„Én ugyanis, bevallom, magát a dolgot és az okát egyaránt megvetem.”

Mindazonáltal levele nem puszta gúnyirat. Petrarca részletesen mérlegelte a lehetséges veszélyeket, és elismerte, hogy azok súlyos félelmet kelthetnek az emberben. Azután arra jutott, hogy a halált nem lehet egyetlen számhoz kötni: nevezetes emberek szinte minden életkorban meghaltak. Keresztény hitére támaszkodva kijelentette, hogy félelem nélkül lép a rossz hírű esztendőbe.

Levelének végén még Augustust is megemlítette, aki egykor örömmel számolt be arról, hogy túljutott a 63. életéven. Petrarca annak a reményének adott hangot, hogy ha megéri az esztendő végét, ő is együtt örülhet majd Boccaccióval annak, hogy szerencsésen túljutott a veszélyesnek tartott életéven.

Egy évvel később Petrarca valóban visszatért a kérdésre. Az 1367. július 20-án írott második levél nemcsak a régi tanítás kritikája, hanem önvizsgálat is. Petrarca ekkor már őszintébben beszélt arról, miért foglalkoztatta annyira az előző év. Elárulta, hogy az első levelet csak később küldte el, nehogy barátja túl sokáig aggódjék érte. Azt is megvallotta, hogy korábban nem tudott minden kételyétől megszabadulni:

„Akkor azonban még nem szabadultam meg teljesen annak az asztrológiai babonaságnak az egyik részétől, és figyelmem a dolog kimenetelére irányult.”

Petrarca egy évvel korábbi határozottsága ezzel árnyaltabb megvilágításba kerül. A régi tanítást értelmével és hitével elutasította, de figyelme mindvégig az esztendő kimenetelére irányult. Végül megkönnyebbüléssel számolt be a tapasztalatairól:

„Számomra egészséges és örömteli volt.”

Beszámolója szerint régóta nem érezte magát ilyen egészségesnek, magánéletében pedig nem érte szerencsétlenség. A közélet eseményei közül is kiemelt kettőt, bár ezek alakulásában maga is érzékelt bizonytalanságot. Ezután ismét Augustushoz fordult: a császár Gelliusnál megőrzött szavaival jelentette ki, hogy túljutott a közösen rettegett 63. életéven. A levél lezárásában ugyanakkor a római istenekhez intézett augustusi könyörgést keresztény imádsággá alakította át.

Petrarca két levele így jól mutatja, hogy egy régi vélekedést akkor sem könnyű teljesen elengedni, ha az ember meggyőződésével elutasítja.

Augustus és Petrarca történetét több mint tizenhárom évszázad választja el egymástól, mégis ugyanaz a félelem köti össze őket: vajon mit hoz számukra a veszélyesnek tartott 63. életév?

A klimaktérikus évek a reneszánszban

Petrarca története után a klimaktérikus évek hagyománya újabb formákat öltött. A 15. század végén Marsilio Ficino (1433–1499), a firenzei platonizmus egyik meghatározó alakja De vita című munkájában az egészség megőrzésével és az élet meghosszabbításának lehetőségével foglalkozott. A második könyv 20. fejezetében a hétéves fordulópontokat a bolygók egymást követő uralmának hagyományos elképzelésével kapcsolta össze. A váltást, különösen a Szaturnuszhoz rendelt időszakokat, veszélyesnek gondolta.

Ficino azonban gyakorlati útmutatást is adott: a kritikus év közeledtével hozzáértő asztrológus tanácsát, majd orvosi segítséget és mértékletes életmódot ajánlott. A régi számtani elképzelés így az egészség megőrzéséről szóló reneszánsz irodalom részévé vált, bár ez természetesen nem bizonyítja az ajánlott módszerek hatásosságát.

A 16. században Henricus Ranzovius, más néven Heinrich Rantzau (1526–1598) is a klimaktérikus évek jelentőségét védelmezte. Asztrológiai és életmóddal foglalkozó műveiben történelmi személyek halálozási életkorait sorolta fel, és különösen a 49., 56. és 63. életév köré gyűjtött példákat. Ezekkel azt kívánta igazolni, hogy bizonyos életévek valóban különösen veszélyesek az ember életére. A bizonyítás azonban vitatható volt: a nevezetes halálesetekből összeállított példatár önmagában nem igazolhatta, hogy ezekben az életévekben valóban nagyobb lett volna a halálozás veszélye.

A 63. életév történetéhez egy különös játék is kapcsolódik: az olasz gioco dell’oca, vagyis a libajáték, amely a 16. század végén jelent meg Itáliában. A játéktábla 63 mezőből állt, amelyeken a játékosok dobókockával haladtak előre. Útközben különféle akadályokkal találkoztak: a fogadóban várakozniuk kellett, a kút és a börtön feltartóztatta őket, a labirintus pedig visszavetette őket egy korábbi mezőre. A szerencsét hozó libákat ábrázoló mezők viszont segítették az előrejutást, és a kilences számra épülő szabályos rendben helyezkedtek el. A célba érkező játékost a 63. mezőn vidám lakoma várta. Max Engammare történész a klimaktérikus évekről szóló monográfiájában a játék 63 mezőjét a veszélyesnek tartott 63. életévvel hozza összefüggésbe. Értelmezése szerint a játék a rettegett életévet az ünneplés és a halál fölötti győzelem jelképévé változtatta. Ez azonban történeti értelmezés, nem pedig bizonyíték arra, hogy a játékot eredetileg is ezzel a céllal alkották meg.

Thomas Browne: hogyan lehet megvizsgálni egy régi hiedelmet?

A 17. század közepén Sir Thomas Browne (1605–1682) angol orvos és író már kifejezetten megkérdőjelezte a „nagy klimaktérikus év” félelmetes hírét. Pseudodoxia Epidemica című műve IV. könyvének 12. fejezetét teljes egészében a 63. életévnek szentelte. Jól ismerte a régi hagyományt, és tudta, hogy sokan a hetes és a kilences szám szorzatában látták a 63 különleges jelentőségének magyarázatát. Ő azonban nem talált elegendő alapot arra, hogy ettől az életévtől észszerűen tartani kellene.

Először a számoknak tulajdonított különleges erőt vizsgálta meg. Püthagorasz, Platón, Philón és más ókori gondolkodók tanításait felidézve bemutatta, milyen sokféle vallási, természeti és filozófiai érvet sorakoztattak fel a hetes szám jelentősége mellett. Arra is rámutatott, hogy hasonló érvekkel a régiek szinte minden számhoz tudhattak volna nevezetes példákat gyűjteni.

Browne azonban hangsúlyozta, hogy bár az eseményeket az idővel, az időt pedig számokkal mérjük, ebből még nem következik, hogy maguk a számok idéznék elő az eseményeket.

Ezután Censorinus, Szolón, Hippokratész és Varro életkorbeosztásait vetette össze. Megmutatta, hogy ezek az ókori rendszerek nem ugyanazokat az életéveket tekintették fordulópontnak vagy különösen veszélyesnek. Censorinus ráadásul – amint azt már láttuk – maga sem a 63. évet tartotta a legfenyegetőbbnek.

Browne külön figyelmet fordított azokra a történeti névsorokra is, amelyek a 63 évesen elhunyt híres emberek felsorolásával kívánták igazolni a hiedelmet. Több életkori adatot pontatlannak talált, és arra is felhívta a figyelmet, hogy más életkorokban elhunyt nevezetes emberekből éppúgy össze lehetne állítani hasonló listákat. Az emberek ráadásul nem egyforma ütemben öregszenek: miért lenne ugyanaz az életév mindenki számára egyformán veszedelmes? A születésnapok és az életévek számításának bizonytalanságai további kételyeket ébresztettek benne.

Az orvosi és asztrológiai magyarázatokat sem hagyta figyelmen kívül. Foglalkozott a Hold mozgásához kötött kritikus napokkal, valamint azzal az elképzeléssel, amely a Szaturnusz hozzávetőleg hétévenként kialakuló kedvezőtlen fényszögeivel vagy a horoszkóp profekcióival próbálta magyarázni a veszélyesnek tartott életéveket. Browne azonban ezeket az összefüggéseket sem találta elegendőnek a klimaktérikus évek különleges jelentőségének igazolására.

Kitért a klimaktérikus évek jelentőségét védelmező szerzőkre is, köztük a korábban már említett Ranzoviusra. Felidézte Augustus híres levelét is, amelyben a császár örömét fejezte ki, hogy túljutott a veszélyesnek tartott 63. életévén. Browne azonban rámutatott, hogy az ilyen tekintélyes példák önmagukban nem bizonyítják a hiedelem igazságát.

A fejezet későbbi változatának végén pedig az 1648-ban megjelent Claudius Salmasius-féle De annis climactericis et antiqua astrologia diatribae című műre hívta fel a figyelmet, aki nagy terjedelmű értekezésében az ókori és az újabb asztrológiai elképzeléseket vetette össze, és számos korábbi szerző értelmezését bírálta.

Browne munkájának jelentősége azonban túlmutat azon, hogy kétségbe vonta a 63. életév különös veszélyességét. Arra mutatott példát, hogyan lehet egy régi, széles körben ismert hiedelmet történeti adatokkal, eltérő vélemények összevetésével és következetes kérdésekkel megvizsgálni. Önmagában nem elegendő, hogy Augustus tartott ettől az életévtől, Petrarca hosszasan foglalkozott vele, vagy évszázadokon át sokan beszéltek róla. A döntő kérdés az, hogy mit bizonyítanak ezek a források – és mit nem.

Mit tanít a 63. életév kétezer éves története?

A kutatás egy 1551-es asztrológiai szójegyzék Androdas szavával kezdődött, és végül az ókori filozófia, orvoslás, asztrológia, valamint a reneszánsz és a kora újkori gondolkodás történetéhez vezetett. A 7-es és 9-es számhoz fűzött jelentések nem alkottak minden korban egységes rendszert: Censorinus vitatta a 63. életév elsőbbségét, Firmicus részletes asztrológiai eljárásba illesztette, Petrarca személyes próbaként élte meg, Browne pedig történeti és értelmi vizsgálat alá vonta a róla szóló állításokat.

Az egyes szerzők közti nézetkülönbségek éppen olyan fontosak, mint a közöttük megfigyelhető folytonosság. A fennmaradt szövegek nem bizonyítják, hogy a 63. életév önmagában nagyobb veszélyt rejtett volna, mint más évek. Azt azonban világosan megmutatják, milyen kitartóan törekedtek az emberek arra, hogy az élet változásait számmal, égi ritmussal és valamiféle felismerhető renddel magyarázzák.

A 63. életévhez kapcsolódó félelem évszázadokon át fennmaradt, jóllehet már az ókorban is akadtak, akik kétségbe vonták a megalapozottságát. A hiedelem erejét talán éppen az mutatja meg a legjobban, hogy nem csupán azok életére volt hatással, akik feltétel nélkül hittek benne. Olykor azok sem tudtak teljesen szabadulni tőle, akik értelmükkel már megkérdőjelezték. Petrarca története különösen szépen példázza ezt az ellentmondást.

A 63. életév története így végső soron nemcsak egy régi hiedelemről szól, hanem arról is, milyen nehezen tud az ember megszabadulni a félelmeitől, még akkor is, ha tudja, hogy azoknak nincs biztos alapjuk. Talán mert a saját mulandóságunkkal szembesülve nem mindig elégszünk meg azzal, amit a józan ész mond: szeretnénk hinni abban is, hogy az életünk eseményei mögött valamilyen megismerhető rend húzódik.

Gulyás Kristóf

2026. október 31.

Facebook oldalam elérhetősége: Gulyás Kristóf asztrológus

Felhasznált források és szakirodalom

Ókori és történeti források

• Platón: Állam, X. könyv, 617b–c.
• Arisztotelész: Metafizika, I. könyv, 5. fejezet (986a).
• Aulus Gellius: Noctes Atticae (Attikai éjszakák), III. könyv, 10. fejezet; XV. könyv, 7. fejezet.
• Censorinus: De die natali (A születésnapról), különösen a XIV. fejezet.
• Julius Firmicus Maternus: Mathesis, IV. könyv, 20. fejezet.
• Vettius Valens: Anthologiae, III. könyv, 11. fejezet.
• Marcus Terentius Varro: Hebdomades vel de imaginibus. A hetes számról szóló, Aulus Gellius művének III. könyvében, a 10. fejezetben fennmaradt részletek.
• Francesco Petrarca: Res seniles (Időskori levelek), VIII. könyv, 1. és 8. levél.
• Marsilio Ficino: De vita libri tres (Három könyv az életről), II. könyv, 20. fejezet.
• Nicolaus Pruckner (szerk.): Iulii Firmici Materni … Astronomicon libri VIII, Bázel, 1551. A tanulmány kiindulópontjául szolgáló asztrológiai gyűjtemény.
• Otto Brunfels: De diffinitionibus et terminis Astrologiae libellus isagogicus. A Pruckner által szerkesztett 1551-es bázeli kiadásban, különösen az Androdas és a kapcsolódó szócikkek.
• Henricus Ranzovius (Heinrich Rantzau): Catalogus imperatorum, regum ac principum …, Antwerpen, 1580. A kötethez csatolt De annis climactericis című értekezés a klimaktérikus évekkel és a 49., 56., valamint 63. életévben elhunyt nevezetes személyek példáival foglalkozik.
• Sir Thomas Browne: Pseudodoxia Epidemica, IV. könyv, 12. fejezet: Of the great Climacterical year, that is, Sixty three. A mű első kiadása: 1646.
• Claudius Salmasius (Claude Saumaise): De annis climactericis et antiqua astrologia diatribae. Leiden: Elzevier, 1648. A tanulmányban Thomas Browne hivatkozásán keresztül említett mű.

Felhasznált és kapcsolódó szakirodalom

• Arthur Koestler: Alvajárók, „A szférák zenéje” című fejezet.
• G. S. Kirk – J. E. Raven – M. Schofield: A preszókratikus filozófusok, 344-345. o.
• Carl A. Huffman: „Pythagoras”, „Pythagoreanism” és „Philolaus”. Stanford Encyclopedia of Philosophy.
• Max Engammare: Soixante-trois. La peur de la grande année climactérique à la Renaissance. Genève: Librairie Droz, 2013.
• Adrian Seville: The Cultural Legacy of the Royal Game of the Goose: 400 Years of Printed Board Games. Amsterdam: Amsterdam University Press, 2019.

Borítókép

• Raffaello Sanzio: Az athéni iskola (1509–1511). Freskó, Apostoli Palota, Vatikán.
  Forrás: Wikimedia Commons / Ank Kumar / CC BY-SA 4.0 / A kép nincs módosítva.

Fordítások és felhasználási feltételek

• A tanulmányban szereplő történeti idézetek magyar fordításait magam készítettem.
• Örülök, ha másokkal is megosztod az írásomat! Mindössze annyit kérek, hogy az eredeti cikk hivatkozását add tovább, így a nevem és a forrás is megtalálható marad.